Legújabb fotóinkból:
A budapesti Piarista Gimnázium (SINCE 1717) blogja 2018. április 16. hétfő

Nápolyi latinos túra

Nápoly és környéke nem egy átlagos hely. Természetesen vannak részei, amelyek népszerű célpontok bármely utazni vágyó embernek, ám az igazi meglepetések még a gyakorlott utazókat is meglepik, nemhogy egy átlagos budapesti diákot, akinek ritkán adatik ekkora lehetőség a világ teljesen másik szegletének felfedezésére.

Ennek ellenére az utazás izgalmak nélkül indult: (majdnem) mindenkinek sikerült a hajnali indulás ellenére időben megérkeznie a reptérre, az ellenőrzéseken is átjutottunk, igaz, zokniban és öv nélkül, és a nagy tömegben sem veszett el senki (bár a “nagy tömeg” nápolyi jelentésének láttán ez még nem is olyan nagy szó). A repülőn a kényelem minimális volt, ugyanakkor a felhőkből néha előbukkanó panoráma egyáltalán nem volt fapados. Egy keményebb földetérés és csomagjaink megtalálása után a reptér bejárátánál várt ránk egy sofőr, hogy elvigyen minket a szállásra, egy vicces félreértés következtében Levi nevét tartva a kezében. A kisbusszal elautóztunk az öböl végébe, ahol egy kanyar után pazar kilátással fogadott minket Sorrento, leendő szállásunk helyszíne. Itt megálltunk fotózni, a csoportkép készítése közben az úttestre kimerészkedő sofőrünket majdnem elütötte egy autó, ám végül nem lett egy gazdátlan kisbuszunk. Miután megérkeztünk a szállásra, sétáltunk egyet Sant'Agnello utcáin, majd egy gyors ebéd után elkezdtük megbarátkozni a délolasz tömegközlekedés ékkövével, a Circumvesuviana elnevezésű vasútvonallal, amely a rajta töltött hosszú óráknak köszönhetően a második otthonunk lett a héten. A meglepően kényelmes műanyag üléseken való utazás után Pompeiben szálltunk le, és az egész délutánt rászántuk a megdöbbentő épségben megmaradt egykori római város felfedezésére. Jártunk az amfiteátrumban, benéztünk egy-két tehetősebb polgár házába, szemlesütve végigmentünk a bordélyház pikáns falfestményei között, majd egy újabb kellemes vonatozás után sötétedéskor értünk haza. A szálláson megsütöttük a fél világon áthurcolt, még Budapesten készült húst, a vacsora után pedig már majdnem 20 órája voltunk egyfolytában ébren, így mindenki a maga tempójában elment aludni.

Vasárnap következett ittlétünk egyik legmozgalmasabb napja. Reggel szerencsére mindenkinek sikerült valahogy felkelnie, meginnia a főtéren a reggeli kávét és közben nem eltévedni valamelyik zegzugos utcában, így mindenki frissen és kipihenve szállt fel a Circumra, amivel egészen Nápoly központjáig utaztunk. Miután leszálltunk, kezdetét vette a város egész napos felfedezése, azonban a kulturális látnivalók helyett az első programpont a tömegközlekedés felfedezése (és túlélése) volt. Nagy nehezen kikeveredtünk az ókori labirintusokra emlékeztető aluljáróból és sétáltunk egyet a falfirkákkal és száradó ruhákkal körülvett utcákon, majd megérkeztünk az Archeológiai Múzeumba. Az ott eltöltött két óra pontosan olyan érzés volt, mintha belelapoztunk volna egy hetedikes törikönyvbe: az ott lévő képen szereplő szobrok és mozaikok többségét most életnagyságban is megcsodálhattuk, külön kiemelve a nagy Iulius Caesar az elképzeltnél is nagyobb fejét, illetve az ókor legnagyobb szoborcsoportját, amely kidolgozottságával és méreteivel is sokunkat megdöbbentette. A múzeumba mint diákok ingyen mehettünk be, azonban a Napoli focicsapatról szóló kiállítás fizetős volt, így kihagytuk, focistáink legnagyobb bánatára. A múzeum előtt megebédeltünk, majd elmentünk Vergilius sírjához (arra már nem emlékszem, hogy keveredtünk át a kaotikus tömegközlekedés valamelyik vonalán a város másik végére), ahol mindenki megnézhette élőben is a latinórákra bemagolt híres sírfeliratot. A “temetőlátogatás” után következett az addigi legkellemesebb része a napnak, amikor is végigsétáltunk a napsütötte tengerparton. Talán ez volt az egyetlen része a városnak, ami nem volt olyan “nápolyian” egyedi, ám ennek ellenére hangulatos séta volt. A (tanári) kávészünetet egy parkban töltöttük, ahonnan kilátás nyílt a tengerre és egy játszótéri focipályára is. Mondanom se kell, melyik helyszín kötötte le jobban a figyelmünket, a továbbinduláskor úgy kellett elrángatni minket az időközben kialakult grundfocimeccs mellől. A nap további része a város mocskosabb, és ezáltal érdekesebb negyedeiben tett sétáról, valamint az érdekesebb templomok megnézéséről szólt. Estére már mindenki fáradtan ment keresztül a legveszélyesebb utcákon is, hogy az állomásra visszaérve tolakodjunk az ülőhelyért. A szálláson vacsorát improvizáltunk (tészta különböző öntetekkel), majd utána Acél tanár úr mondott egy rekordrövid (20 perces) és különleges (latin nyelvű) misét, ezután már csak az alvás volt hátra.

A hétfői nap a hosszú utazásokról szólt. Reggel a felkelést és ébredést egy tengerparti sétával segítettük meg, majd ismét bementünk Nápolyba, majd rögtön indultunk tovább egy vonattal Paestumba, amely a legkisebb település volt, ahol a héten jártunk, mégis emlékezetes lett, köszönhetően három, viszonylag épen megmaradt görög templomának. Miután körbejártuk a hatalmas területet és minden oszlopot megcsodáltunk, elkezdtük kaotikus hazautunkat. Nápolyig minden egyszerűen ment, ám ott a megállóban lévő tömeg miatt elmentünk a végállomásra, hátha ott jobb eséllyel harcolhatunk az ülőhelyekért, ami egy ilyen hosszú vonatozáson az életet jelentheti. A vonal végén lévő megállóban azonban majdnem akkora tömeg fogadott mint az előző helyen, ráadásul azt se tudtuk, hogy melyik vágányról megy a mi járatunk. Mikor bemondták, az egész emberáradat egyszerre indult meg hömpölygő hullámként, de végül csodával határos módon egyikőnket sem taposták el és mindenki le tudott ülni a csoportból. Egy ilyen nap után természetesen mindenki fáradt volt, így ismét a vészmegoldást (tészta, szósz...) kaptuk elő a vacsorához. Miután egyikünk sokadik különös megszólalása után kapott egy vödör hideg vizet a nyakába (képletesen), mindenki a fejére ügyelve állt vigyázzba mosogatni és takarítani.

Talán kevés olyan eseménydús nap volt ezen a héten, mint a kedd. Reggel átvonatoztunk a sorrentoi végállomásig, ahol felszálltunk az egyik legszebb útvonalon közlekedő buszra. A sziklába vájt kanyargós út egyik oldalán szinte függőlegesen magasodtak a hegyek, lent pedig a tenger csillogott azúrkéken. Bár borús időben indultunk, ahogy telt az idő, kisütött a nap is, még szebbé téve a kilátást a partszakaszra. Amalfiban szálltunk le a buszról, ahol a délelőttöt a városban való csavargással lehetett tölteni. Voltak, akik kimerészkedtek a tengerpartra, de egy hullámmal a nyakukban tértek vissza, mások felmásztak egy barlanghoz fényképezkedni vagy csak egyszerűen próbáltak nem eltévedni a szűk utcákon, ahol két ember is nehezen fért el egymás mellett. Amalfi érsekének temploma mellett fagyiztunk egyet, majd felszálltunk a buszra, ahol mindenkinek jutott ülőhely és kényelmesen utazhattunk volna hazáig, ha nem határoztunk volna másképp. Történt ugyanis, hogy Positano város nagyon hívogatóan feküdt végig a függőleges sziklákon, úgyhogy leszálltunk a buszról, és egy meredek séta után lementünk a tengerpartra. Itt néhányan kedvet kaptunk megkóstolni a tengert, így térdig belemerészkedtünk, ám a hatalmas és néha igen ravasz hullámoknak köszönhetően teljesen eláztunk. Ekkor persze még azt gondoltuk, hogy félórán belül úgyis hazaérünk és a ház teraszán még a lenyugvó nap utolsó sugaraival fogunk megszáradni, azonban az élet nem mindig ennyire tökéletes, főleg Dél-Olaszországban. Ugyanis a buszra egy turistacsoport nagy létszámának köszönhetően már senki se fért fel, és a következővel is csak a csoport fele tudott elmenni. Kettészakadva, idegesen és hullafáradtan érkeztünk végül haza, már sötétben, két-három óra késéssel a tervezett időponthoz képest, ráadásul a levertségen kívül még egy kis betegség is megtámadta a csoport néhány tagját, így egyértelműen ez az este telt a legcsöndesebben.

Szerdán izgalmasan kezdődött a nap: a Circummal megint elutaztunk Pompeig, ahol fél órát vártunk egy olyan buszra, amiről nem is tudtuk biztosan, hogy létezik-e. Végül nagy meglepetésünkre kiderült, hogy nemcsak hogy létezik, de menetrend szerint pontosan jár is, igaz a költségvetést megkavarta, hogy nem fogadták el a mindenhol bevált bérletünket. Végül valahogy feljutottunk a fedélzetre, és meg sem álltunk a Vezúvig, ahol egy gyors sétát tettünk Kormos tanár úrral, a lehető legalkalmasabb helyen olvasva fel ifj. Plinius levelét a kitörésről. Miután megmásztuk a híres vulkánt, egyik szintén ismert áldozata felé vettük az irányt és egy rövidebb vonatozás után megérkeztünk Herculaneumba. Itt a Pompeiihez hasonló módon minden érdekesebb házba benéztünk, majd a Circummal hazamentünk, ám a szálláson való semmittevés előtt még lehetőség volt megnézni a naplementét a tengerpartról. A lelkes résztvevőkről szuper képek készültek a tengerbe belebukó nap fényében, így a látványon kívül ezért is megérte az ötperces sétát. Otthon már sokadik napja éltünk a különböző tésztákon, ám a köret mindig más volt, így nem lehetett ráunni. Mivel már túlvoltunk a legnagyobb programokon, ezért csütörtökön egy nagyon könnyed nap következett a papírforma szerint, ám azt már láttuk, hogy egy ilyen hely mindig tud meglepetéseket hozni. Természetesen már az is izgalmas programnak ígérkezett, hogy felfedezzük a sorrentoi tengerparton magára hagyott római villa romjait, amiről alig tudnak a turisták, azonban a nézelődés hirtelen hatalmas drámába fordult, amikor Gyula megtalálta a sziklák közt megbúvó öbölbe szűk bejáratánál az egyetlen helyet, ahol száraz lábbal átjuthatott és nem is hagyta kárba veszni ezt a lehetőséget. Csakhogy egy rossz vígjátékhoz hasonlóan visszafelé már nem fért át a lyukon, így majdnem fél órán keresztül szurkoltunk neki, hogy foggal-körömmel átmásszon hozzánk a túloldalra, anélkül hogy beleesne a vízbe. Sokat nem tettem volna rá, hogy nem kell a kaland után a szálláson szárítani a ruháit, ám végül a szó szoros értelmében szárazon megúszta. Ilyen izgalmak után már a legkalandvágyóbbak sem kívántak mozgalmas eseményeket, így a nap további része szabad programmal telt. Volt, aki elment hegyet mászni, mások a helyi halas finomságokkal tömték a gyomrukat vagy éppen az öböl legszebb városát, Vico Equenset nézték meg. Kisebb-nagyobb késésekkel, de estére mindenki megérkezett a találkozó helyére, így mindenki megérdemelten mehetett a szálláshoz közeli pizzériába egy nagy vacsorát elkölteni. Ezúttal nem tésztát ettünk.

Másnap reggel az addigi legkorábbi ébresztő következett, ugyanis le kellett érnünk a kikötőbe ahonnan a hajónk indult, nem kisebb helyre mint Caprira. Bár akkora már eltűnt az egész héten minket kisérő nap és néha egy-két csepp eső is esett, a sziget különböző pontjairól nyíló kilátásra így se lehetett sok panaszunk. Az Amalfi-Positano buszhoz hasonlóan kanyargós úton közlekedő járaton összetömörülve felmentünk a sziget tetejére, ahol megnéztük a svéd orvos, építész, író, zenész, biológus Axel Munthe villáját, amely a szokottnál jobban megosztotta a társaságot: volt, akinek bejött, de olyanok is akadtak, akik szerint ízléstelenül voltak benne összegyűjtve a legkülönbözőbb antik tárgyak. Miután végeztünk a látogatással, kaptunk egy kis időt, hogy Anacaprin lézengjünk, aztán Augustus pazar kertjének bejárása után visszatértünk a kikötőbe enni. Így utólag talán kijelenthetem, hogy életem egyik legjobb ebédjét ettem meg Acél tanár úr egyik ismerősének tengerparti éttermében, ráadásul az egész csoportot vendégül látták. A hajóstársaság már nem volt ennyire kedves velünk: hiába volt jegyünk a hajóra, rengeteg embert felengedtek más jeggyel, így mire odaértünk (állítólag) már megtelt a hajó, és otthagytak minket a kikötőben, ahol több mint egy órát várhattunk a következőre. Persze ekkor már nem bíztunk semmit a véletlenre és bátran előretolakodtunk. Hazafelé menet még lenéztünk elköszönni az esti tengerparttól, majd a szálláson Kormos tanár úr meglepetése következett: egy gigantikus, 50 kérdésből álló kahoot feladatsort kellett megoldani, mindezt rendkívül korszerű módon a telefonjaink segítségével. A kérdések az itt megnézett számtalan helyhez kapcsolódtak és helyenként igen ravaszak voltak, talán egyedül a paestumi biztonsági őrök szabadidős elfoglaltságára tudta mindenki a választ (tudniillik marihuánát termesztettek a görög templomok árnyékában). A hét ilyen módon történt összegzése után már csak az összepakolásra és a korai indulás előtti kiadós alvásra jutott idő.

Másnap reggel örömmel láttuk, hogy a megérkezéskor megismert sofőrt továbbra sem ütötte el egy autó sem, így ki tudott minket vinni a reptérre és még arra is jutott ideje, hogy Acél tanár urat megpróbálja megtéríteni (ugyanis latintanárként nyilván túl sokat foglalkozott pogány szövegekkel). Végül a tanár úr megnyugtatta, hogy azért néhányan a társaságból szoktak nagy ritkán misére járni, ettől talán megnyugodott az úriember is. A reptéren viszonylag gyorsan átjutottunk minden akadályon, Bécsig legfeljebb csak a repülőn lévő szűkös lábtér volt probléma. Mivel a tervezettnél gyorsabban megérkeztünk, ezért felkönyörögtük magunkat egy korábbi buszra, amivel egészen Budapestig jöttünk. Legkésőbb az arcunkba eső hónál rádöbbenhettünk, hogy sajnos véget ért ez az egy hét és egy ideig biztos nem fogjuk látni Nápolyt. Bár rengeteg látványosságot megnéztünk, az igazi élmény a kevésbé ismert helyek felfedezése volt, legyen szó Amalfi egy eldugott barlangjáról, Gyula kedvenc szikláiról az ismeretlen római villával, a nápolyi sikátorokról vagy éppen az utánozhatatlan ízű kávézókról. Ezek az élmények biztosan sokáig velünk maradnak, és ha szerencsések leszünk, talán majd ismét átélhetjük őket.

Köszönjük Michele Gargiulónak, aki a sorrentói házát jelképes áron ajánlotta föl,

Signora Monicának, a Capri kikötőjében lévő L’Approdo étterem tulajdonosának, aki – az előző évekhez hasonlóan – vendégül látta az egész csapatot,

Kristina Kappelin újságírónak és a svéd konzulátusnak, hogy meghívtak és körbevezettek a Villa San Michele épületegyüttesében és parkjában,

a Piarista Gimnáziumnak, Horváth Bálint igazgató úrnak és Smikálné Ézsiás Erzsébet gazdasági vezető asszonynak a hozzájárulásért és a szervezésért,

és Kerekes Márton szüleinek a nagyvonalú segítségért és a többi szülőnek a támogatásért.

És köszönet Acél Zsolt tanár úrnak, aki az utat megszervezte, s annak minden percét nagy gonddal szívén viselte.

Simó József 11.b

 

Címkék: Beszámoló | Túra

Design: Unicial Program: Florka