Nápolyi emlékek - 2020 nyarán

A lassan hagyományossá váló nápolyi túrák (a korábbi beszámolókat ld. itt és itt) legutóbb 2020 nyarán valósultak meg Acél Zsolt tanár úr vezetésével. Idén nyáron csak azért nem megyünk Nápolyba, mert Acél tanár úr Rómába biciklizik a 2022b osztállyal.

A tavalyi nyár beköszöntével az immár öregdiák, de annál lelkesebb kis csapat indult útra. Az út hangulatát és egy-két érdekes kalandot olvashatunk F. Tóth Gergely (2020a) tollából. Ennek olvasása felér egy tréninggel.

 Nápoly...

Sokat gondolkodtam, mégis hogyan próbálja összefoglalni olasz nyaralásunkat. Nem akartam hagyományos útbeszámolót írni, napokat sorolni és mindegyikhez a hozzátartozó programokat. Bár lenne bőven mit írni, mert rengeteg helyre elmentünk, rengeteg mindent megnéztünk, mégis úgy érzem, mintha venne az élmény értékéből, ha pusztán felsorolás és ujjongás lenne a beszámoló. Arra jutottam végül, hogy önkényesen kiragadok pár motívumot, és azt mutatom be röviden. Remélem ezekből rekonstruálható néhány benyomás, érzés, élmény.

Olaszok

Ha az ember turistaként leszáll a vonatról és lassan a Garibaldi térre érkezik az aluljáróból, elsőre biztosan azt gondolhatja, hogy eltévedt. Talán az első tíz szavunk egyike volt az, hogy Afrika. A téren túlnyomó többségben feketék voltak, szimpatikusok, kevésbé szimpatikusok, sőt kifejezetten félelmetesek is. A térrel szemben egy utca végén egy hatalmas panelház állt, tetején nagy „Kimbo” felirattal. Mellette mentünk el a szállásunk felé – akkor még titokban kerülve a Forcella negyedet. Ez volt az a hely, az emberekkel és az épülettel együtt, ahol megállapítottuk, hogy mi igazából egy lepukkant afrikai ország fővárosába jöttünk. Libasorban haladtunk, elképesztően gyors léptekkel. Mi diákok (hárman voltunk, bár akkor már öregek) váltogattuk, hogy ki áll éppen a sor végén. A macskaköveken ki is tört az egyik bőrönd kereke, de nem álltunk meg, siettünk, védtük egymást, a bőröndöket és a póló alá felvett övtáskákat. Így rohantunk a szállásunkig, ahol más alakok voltak már. Az utcák végén műanyag székben ülő „őrök” maradtak egészen addig a területig, ahol már a turizmus uralkodott, de a furcsa csoportok, a sárgás szemfehérű üres arcok, amelyek minket figyeltek elmaradtak. Megjelentek a jókedélyű és hangos olaszok, a robogósok, amelyek nem egyszer ütöttek majdnem el minket, a frissen őrölt kávéillat váltotta fel a savanykás-kesernyés szagot, amelyet egy pár, tippelésre sem érdemes sarok árasztott. Megjelentek az utcai oltárok, Pio atya képek, focisták oltárai, hirtelen ott volt az olasz babonaság, az erős vallás (e kettő sokszor egy volt), a közvetlenség, minden, ami szerethető ebben a népben.

 

 

 

 

Forcella

Az előbb már említettem, úgyhogy muszáj egy-két szót ejtenem a Forcella negyedről. Érkezésünkkor megtapasztalhattuk a környékét, ami már egy más maffia területe volt, ezért is ültek sokszor egy út egy-egy oldalán az „őrök”, nehogy valaki a területükön áruljon bólogató macskát, szárnyas fallosz kulcstartót vagy foszforeszkáló rózsafűzért. Egyik reggel siettünk át ezen a negyeden, mert a szállásunk és egy kiváló, magánkézben lévő olasz vasúttársaság (Circumvesuviana) között a legrövidebb út ezen keresztül vezetett. Csak mikor már kiértünk mesélte el Acél tanár úr, hogy hol is jártunk: ez Nápoly legveszélyesebb negyede, itt történik a legtöbb bűncselekmény. Egy bűnszervezet irányítja (bár ez nem újdonság Nápolyban). A tanár úr megnyugtató cinizmusa mindig is üdítő volt, de ezek után még jobban hatott. Valahogy Nápolyban az ember lidércek közé megy, és szépen lassan meztelenre vetkőzteti őket. A gonosz az létezik, de nem olyan gonosz van, hogy akit csak lát ledarál, bélbe tölti és eladja kolbásznak. Ott a gonoszok azok, akiknek köszönheti az ember, hogy nem bántják. Nagyobb ügyek és összegek vannak, mint három piarista diák és egy szerzetes (bár szinte biztos vagyok abban, hogy Isten kimerülhetetlen szeretete mellett a papi cím is védett minket).

 

 

 

Circumvesuviana

Említettem, hogy ez egy vasúttársaság. Ezzel mentünk többek közt Pompeiibe is. Nagyon izgalmas alakokat tud összesodorni egy kis vasút. A legtöbb társadalmi réteg megfordult ott, kezdve az afrikai csótánytól az üzletemberig. Manapság már minden magyarázatra szorul, úgyhogy még mielőtt bárki is félreértené, az afrikai csótány nem egy emberi fajt vagy foglalkozást takar a szótáramba, hanem ténylegesen a csótányfajtát. Reggel találkoztunk eggyel, lehetett öt vagy hat centiméter hosszú. Ez sem könnyítette meg azt, hogy elhelyezzük magunkat Európán belül, de ekkor már csak nagyokat nevettünk ezeken. A vonatra várva itt egy kávét az ottani büfében és csészében kaptunk! Ez is olyan tisztán olasz, hogy a legpiszkosabb helyeken is csészében kapja az ember a kiváló minőségű kávét.

Kávé

Ez magáért beszél. Nem is írok sokat erről, csupán annyit, hogy aki megy oda, keressen fel a Donnaregina kávézót, amely az elhanyagolhatatlan értékű Santa Maria Donnaregina templomtól két perc sétára található. Ez utóbbi a magyar kapcsolatok miatt is kiemelendő. Kávét inni kell.

 

 

Kakas

A Santa Maria Donnaregina templom előtt egy kis parkban három fiatal és egy kakas ült egész nap az árnyékban. Egy ötmillió fő által lakott, ókori város alapjaira épült városban a sikátorok között teljesen normális az ilyen.

Ókor és fejlettség

Nagyon izgalmas a sikátoros tervezése a városnak. Ókori városi alapokra épült és az egész belváros világörökségi rész, ezért nem is újítható (egyszer egy felállványozott házon láttunk egy órát, egy évszámot és egy kis táblát, melyre az volt ráírva, hogy „ez a ház ennyi ideje így néz ki:”). Elképesztően hosszúak a sikátorok, azért, mert így nyíl egyenesen el lehet jutni a város egyik részéből a másikba. Nem újítják fel az épületeket, van, ahol lehetőség sincs rá helyszűke miatt, ezért épül le a város, de megtartotta azt a méltóságát és sugározza azt a tiszteletreméltóságot, amelyet a hosszú idők alatt nyert el, és amelytől a mai napig érződik, hogy régen kezdődött a története.

Kultúra

Ez szintén önmagáért beszél. Nem lehet pár sorban, de pár oldalban sem méltatni, mindemellett én magam is kevés vagyok ehhez. A Cappella Sansevero az egyik legsűrűbb a szobrok tekintetében. A szabadkőművesek kápolnájában minden sarokban remekmű áll, és mindezt átitatja a rejtély, a szimbólumok, a titokzatosság, amely ezt a társaságot jellemzi. A közepén egy fekvő Jézus látható egy fátyollal letakarva. Nehéz elhinni, hogy ember alkotta. Ez elmondható a főoltár mellett álló szoborra is, amely egy hálóba gabalyodott embert ábrázol. El kell menni a Capodimonte-palotába is. Itt találkoztam először a barokk-sokk jelenséggel: kedves volt osztálytársam, Zsombor kapott enyhe pánikrohamot a tömérdek mennyiségű, és kiváló minőségű barokk festmények között.

Kultúra és egyéb

Pompeii (tűző nap, mozaikok, medencék, szárnyas falloszok), Paestum (annyira régi, hogy már nem is az), Vietri sul Mare (ott el lehet szürcsölni egy kávét tíz évig), Positano (amerikaiak, vízesésnek hitt csatorna lefolyó, hideg peroni, bujkálás a rendőrök elől), Amalfi-part (hajókirándulás, és csak néztünk, és néztünk), Santa Maria del Castello (Acél-kilátó, oregánó illat mindenhol, mozzarellás-paradicsomos szendvics és egy aranyos néni), Naples National Archaeological Museum (elképesztő szobrok, vázák, mozaikok Pompeiiből is), Baccoli (Nero anyjának sírja) és még rengeteg más hely, templom, festmény, szobor…

 

Gasztronómia

Végigettünk minden tradicionális ételt. A legemlékezetesebb egy belvárosi pizza, és Bacoliban, a tengerparton rendelt pasta volt. Azt mondták, az van, amit reggel fogtak, úgyhogy egy finom, ízes kagylós tésztát kaptunk. Reggelik pékségekben kávéval, vacsorát Istvánnak köszönhetően otthon ettünk, ebéd pedig, ahol ránk tört az éhség.

Észrevettem, hogy elkezdtem elveszíteni a kontrollt. Rég voltunk, több mint tíz hónappal utazásunk után írom a beszámolót (egy bővített változatban itt hosszan magyarázkodom) és érzem, hogy már kevésbé megfogható sok minden, felejtettem is iszonyatosan fontos információkat, és mint egy üdítőitalból a szénsav, törnek fel az emlékek és érzések bennem. Ez már nem a racionális írás és pontos írás állapota, úgyhogy befejezem és elmegyek őrjöngeni egy kicsit, meg táncolok, a nagyok szerint ezt kell ilyenkor csinálni, pedig lenne még miről mesélni.

Köszönjük Acél Zsolt tanár úr áldozatos szervezését és tartalmas idegenvezetését.

F. Tóth Gergely 2022a