Kalazancius küldetése - Patrocínium
Mit jelent számunkra 2019-ben piaristának lenni? Hogyan tudnánk Kalazancius eredeti küldetését követni ma Magyarországon? Ezekkel a kérdésekkel foglalkoztunk sok izgalmas program mellett az idei Patrocíniumon. Posta István és Zsigmond Sebestyén írásai.
Ha valaki november 23-án a budapesti Piarista Gimnázium kapujánál járt volna reggel nyolc óra tájban, meglepődve látta volna, hogy alig néhány diák lézeng arrafelé. Aztán a homlokára csapott volna: Hát persze, Patrocínium van. Az a néhány diák pedig vagy a DÖK-elnökválasztásra jött, vagy a III. Császárok Klubja történelemversenyre.
A többiek 9 órakor csatlakoztak hozzájuk, és együtt hallgatták meg a vendégek érdekes, gondolatébresztő előadásait. Ezek a vendégek nem egyszerű előadók, ők Kalazancius követői, az elesettekkel foglalkoznak. Az előadások után kezdődik el igazából az ünneplés, Szabó László, a sátoraljaújhelyi Piarista Tanoda vezetője celebrálta az ünnepi szentmisét. A misén a megszokottól eltérően nem csak orgona szólt, hanem az áldozás alatt felcsendült két gitáros ének is.
A mise után izgalmas pillanatok következtek, mindenki átvonult a tornaterembe, hogy szurkoljon a történelemverseny döntőseinek. Hosszú és szoros küzdelem után Weldon Attila 10.b osztályos tanuló kerekedett ellenfelei fölé és így a Piarista Gimnázium harmadik császára lett.
A küzdelemben, illetve szurkolásban kimerült, farkaséhes diákok ezután elfoglalták helyüket a folyosókon elrendezett asztalok körül, és megkezdődhetett a pazar ünnepi ebéd. Az ételeket a tanárok szolgálták fel, jó példával járva elöl diákjaik előtt. János 13,15: „Példát adtam nektek, hogy ti is ugyanúgy bánjatok egymással, ahogy én veletek" .
szöveg: Zsigmond Sebestyén
Látjuk-e mindezt? Értjük-e?
A pesti belváros egyik legszebb pontján áll a Piarista Gimnázium épülete. Száz méterre innen, az Erzsébet híd alatt rendezkedett be két-három hajléktalan, matracokkal, kartonpapírral, és így november végén egyre több takaróval és üres üveggel… Az iskolába siető diákok egy része minden reggel mellettük megy el, én is. Van diák, aki rendszeresen szendvicset visz nekik, de a legtöbben alig veszünk róluk tudomást. Egy friss felmérés szerint Magyarországon ma 125 ezer gyerek él mélyszegénységben, minden tizenkettedik gyerek. Mi az iskola diákjainak majdnem felével tudunk sítáborba menni. Alig van diákunk, aki ne tanulna tovább főiskolán, egyetemen, és eközben tudhatjuk, hogy az oktatási rendszerünk sokkal inkább rögzíti, mintsem csökkentené a társadalmi különbségeket: aki szerencsés, a szüleihez hasonlóan boldogul, mert jó iskolába kerül, aki viszont rossz helyre született, az jó eséllyel ott is marad, mert a helyi iskola nem tudja kiemelni ebből.
Látjuk-e mindezt? Értjük-e, értik-e a diákjaink, hogy kivételesen szerencsések, amiért minden esélyük megvan egy gazdag és boldog életre? És segítünk-e a diákjainknak, hogy észrevegyék azt a valóságot, ami az otthonuk és az iskola falain túl vár rájuk? Hogy ne csak információik legyenek minderről, hanem meg is akarják érteni a tőlük látszólag távoli, „másik” világ problémáit, ahogy Kalazancius értette meg négyszáz évvel ezelőtt? Hogy vállalják a személyes találkozások terhét, kockázatát. És hogy – lassan – a saját feladatukra, felelősségükre is rátaláljanak.
November 22-én, a Patrocinium ünnepén minden osztályhoz olyan vendéget hívtunk, aki a társadalom legelesettebb csoportjaival foglalkozik: borsodi szegregátumban dolgozó pedagógust, hajléktalanokkal foglalkozó önkéntest, börtönmissziót végző volt börtönparancsnokot, 8. kerületi gyermekotthon vezetőjét, tanodát működtető piaristát. Látogatásuk, a találkozásaink ezekkel a személyes történetekkel reményeink szerint az első lépést jelentik afelé, hogy mi, a pesti iskola tanárai és diákjai szervezett formában is foglalkozzunk a szegénység ügyével, hogy többet értsünk a falakon túli világból, észrevegyük azokat, akik mellett most zavartan másfelé fordulva megyünk el.
szöveg: Posta István
fotó: Varga Koppány, Szőke-Brandt Áron
