Gyergyóremetéről Budapestig - interjú György Gizella iskolatitkárral

Sokan csak iskolatitkárként ismerik. Valójában ki rejtőzik a titulus mögött?

Hogyan került a piaristákhoz?
Gyergyóremetén születtem, ott is nőttem fel. 1992-ben egy barátnőmön és az akkori barátján (ma férjén) keresztül szereztem tudomást a piaristákról. Éppen konyhást kerestek, és meggyőztek, hogy jöjjünk ki együtt. A terv az volt, hogy a munka mellett tanulok, majd a tanulmányok végeztével mindenképp hazamegyek. Matematikatanárnak szerettem volna tanulni, azonban matematikusnak nem vettek fel, és a matematika-fizika szakhoz a fizikát nem tudtam és nem is szerettem. Elkezdtem egy hitoktatóképzőt. Már a képzés alatt is tudtam, hogy én hittant nem szeretnék Pesten tanítani, hanem haza szeretnék menni. 4 év után hazamentem és a Gyulafehérvári Főiskolán fejeztem be a tanulmányaimat.

Mi miatt jött vissza végül?
Elkezdtem a szülőfalumban tanítani, de olyan felemás élmény volt újra otthon élni. A hosszabb szünetekben visszajártam Pestre, már voltak itt is barátaim, és hiányzott az itteni élet. Végül két évet tanítottam Remetén, majd Görbe tanár úr hívott vissza, amikor ő lett az igazgató.

Nem okozott nehézséget, hogy egy fiúiskolában dolgozik?
Nem, nem mondanám. Először nem, mert ez volt az egyetlen lehetőség, ide kerestek munkatársat. Másodszorra meg már ismertem a környezetet, úgyhogy ez nem okozott problémát.

Ön a Mikszáth téri, illetve a mostani épületben is dolgozott. Sokszor mondják, hogy a mostani tágasabb, kényelmesebb. Mi volt jobb a régi épületben?
Nagy a különbség természetesen, sok szempontból más a kettő. Nekem a Mikszáth tér jobban tetszett, mert otthonosabb volt, kisebb és ebből kifolyólag is jobban kellett figyelni egymásra. De kétségtelen, hogy nagyon elhanyagolták, a '90-es évekre már eléggé rossz állapotba került. De leginkább érzelmileg kötődtem ahhoz az épülethez. Gyerekként kerültem oda és ott válltam felnőtté.

A Mikszáth térnél maradva, milyen volt, amikor még konyhásként dolgozott?
Azt is szerettem. Körülbelül 120 emberre főztünk, és sokkal szerényebb körülmények voltak akkoriban.

Sokan mint iskolatitkár ismerik, de ez egy eléggé tág fogalom. Ön hogyan tekint a munkakörére, pontosan mit tesz az iskoláért?
Én magam azt szoktam mondani, amikor megkérdeznek, hogy én vagyok a „fuss ki, fuss bé” az iskolában. A feladatom leginkább a kapcsolattartás diákokkal, szülőkkel, tanárokkal. Erre jön rá „némi” adminisztráció.

Mikor lett iskolatitkár?
Görbe igazgató úr ismert, és '98-ban meghívott, hogy dolgozzak nálunk, mivel éppen iskolatitkárt keresett. Először, sőt másodszor is nemet mondtam, végül visszajöttem.

Sok év távlatából mit gondol, mi motiválja még mindig?
Érdekes ez a helyzet, mert én sosem szerettem iskolába járni, de most valahogy mégis azt gondolom, hogy nagyon jó gyerekek közt lenni. Egyrészről mert sokrétű és „fiatalon” tart, másrészről, amit sokszor mondok, hogy nekem van a legjobb dolgom az iskolában. Nem kell órára készülnöm, dolgozatokat javítanom, nem kell naponta kiállnom a katedrára… Cserébe lehetek kedves, tehetek szívességeket diákoknak, kollégáknak, szóval ez egy ilyen köztes megoldás.

Nagy kézműves hírében is áll. Honnan jött ez az ötlet, mióta műveli ezt?
Már kiskoromban is érdekelt, mindig próbáltam beülni a szövőszékbe, és titokban szőttem, de csak azt láttam, hogy utána mindig lebontják, amit csináltam. Emiatt el is könyveltem magamban, hogy én ehhez kétbalkezes vagyok, viszont volt egy időszak, amikor úgy éreztem, hogy megfulladok, ha csak a piaristáknál dolgozok, és így kerültem el végül a Hagyományok Házába. Én inkább meditációs tevékenységként élem meg a kézműveskedést.

Az hogy alakult ki, hogy ön a sítúrák étkezési felelőse lett?
Először Szakács tanár úr, aki szervezte a sítúrákat, nem is tudta szerintem, hogy én tudok főzni, de az egyik volt piarista tanár, Mészáros tanár úr beajánlott engem. Jól tudtunk közösen dolgozni, úgyhogy ez így szépen kialakult.

Amikor ide kerültek az új épületbe, Ön választotta ki az irodáját, vagy kijelölték Önnek?
Nem, kijelölték. Természetesen jó érzés volt, hogy tágasabb, világosabb és mindennek jobban van helye.

Ön régóta dolgozik itt. Ez idő alatt mi volt a legextrémebb történet a diáksággal kapcsolatban, amit átélt?
Hirtelen a diákságról annyira nincs, inkább egy személyes történet. Amikor idejöttem, még nem tudtam, hogy Kalazancius ki is volt, nem ismertem a rendet. Az egyik vacsora alkalmával bejött repetáért az egyik kispap, egészen pontosan Urbán József igazgató úr, és megkértem, hogy menjen fel az egyik idős tanárhoz, mert az letelefonált, hogy nem érzi jól magát. Utána bejött a következő szerzetes, a társát keresve megkérdezte: “nincs itt egy kalazantíner?”. “Kalazantíner?” - kérdeztem. Akkor még nem tudtam, hogy az az egyszerű fogadalmas szerzetest jelenti. Mielőtt ez a jelenet lejátszódott volna, kint olvastam a müzlis dobozokon, hogy “kalazantíner”, ezért kinyitottam a hatalmas konyhaszekrényt, belenéztem, és közöltem, hogy “nem, nincs itt.”

Visszatérve a diákságra, Ön már jóideje dolgozik itt, mennyit változtak a diákok? Más személyiségként kerülnek ide?
Nem, ugyanúgy gyerekek. Ugyanúgy kis gyerekként kerülnek ide, és mindig jó látni, hogy szinte kész felnőttként ballagnak el. Szerintem nem mások ők, inkább csak a társadalom változik. Ugyanolyan szerethetőek, kedvesek és szemtelenek, ugyanúgy próbálgatják a határaikat.

Ön sok igazgató alatt munkálkodott, mennyire idéz elő nagy változást, amikor egy új igazgató érkezik?
Pontosan négy igazgató alatt „szolgáltam”. Minden igazgató nyilvánvalóan más, meg kell szoknunk egymást. A munka nem változik, ugyanazok a feladatok. Inkább a személyes oldala érdekes.

Lezárásképp, mik a tervei, meddig szándékozik folytatni ezt a munkát, meddig itt?
Ez most így jó, a kézműveskedés is egy jó dolog a munkám mellé, szóval ezt szívesen csinálom még egy ideig. Ha hazahívnának, akkor biztosan elgondolkoznék rajta.

Interjú: Környei Kristóf, Piarinsta
Fotó: Beniczky Tamás